"ÉHE A KENYÉRNEK, ÉHE A SZÓNAK, ÉHE A SZÉPNEK.." Oskó Anikó honlapja

Szívemhez nőtt versek  I.évfolyam, 1. válogatás

Mottó: Szavam gyerekes, téma nélküli De az egész világot lassan átöleli (M. Ernő)

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín lepelben
zizegnek a láthatatlan mezők –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –
Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.
Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”
– a nevetésed is ílyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.
Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
s szomszédban a Vakos néni,
ferdeszájú Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas –
Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –
Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!
Nézd! a ház,
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka,
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst –
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg –
Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé –
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé –
Vigláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér... nem csekélység!
Öt gyermekem van, kérem!”
Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket;
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz...
rá ne nézz, mert megvakulsz.
Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
milyen hal ez? macskacápa?”
„Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszú hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”
Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan leejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.
És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
– és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.(Weöres Sándor: Az éjszaka csodái)

Kedves Húgom! Remélem levelem testben egészségesen, lélekben kiegyensúlyozottan, anyagilag elviselhetően talál benneteket. Hetek óta készülök kibeszélni magamat, de nehéz volt időt szakítani erre. A kötelességek, az elvárások, a mindig mindent megpróbálni jól, minél jobban megcsinálni, befejezni, példát mutatni, mindenki irányába, az ember néha már szét szakad, mert hogy is lehet egyszerre jónak lenni a jónak, rosszat játszani a rossznak, nevetni, ha nevetni akarnak látni, mások meg könnyhullatásomra áhítoznak. Szeretnék már néha fél dolgokat csinálni, abbahagyni a megunt játékot, ujjal próbálkozni vagy eldobni azt is, tiltott gyümölcsről is ábrándozok, gyenge szeretnék lenni, mert nagyon erős vagyok, és már nem szeretek erős lenni, szánalmas szeretnék lenni, erre pont irigylésre méltó vagyok, mindig többet, többet akarok, pedig oly kevésre vágyom valójában. Annyi közeli ismerősöm van manapság, de a napi munkán, megélhetési gondok taglalásán túl esetleg politika, a rosszak szapulásában merül ki minden egymás felé történő közlés. A jók dicsérgetését kihagytam, mert ez a téma valahogy eltűnt. Elgondolkodtató, hogy akkor jók már nincsenek? Vagy kerüljük a jókat, félünk tőlük, mert jónak lenni egyszerűen nem illik, nevetséges. Annyira vártam, hogy mikor itt lesztek talán kibeszélgetem magam, mint évekkel ezelőtt, hajnalba nyúló viták során, irodalomról, az életről, hogy mi is lenne a helyes út az átélésre ,hogy merre is lakik a kék madár, vagy, hogy is kéne átmenni a szivárvány alatt, Valami megoldást kellene találnom, valahogy irányítani kéne magamat, hogy ne a körülmények szabják meg mindig azt ami történik. Olyan mogorva lettem alig-alig szoktam vigyorogni még az alkalmat is kerülöm nehogy valami nevetni való közelébe kerüljek, mert nincs kedvem hozzá. Nem tudom mire vágyom. Nosztalgiázva gondolok vissza 15-20 évvel ezelőtti énemre akkori néhány ismerősömre akiknek véleményét szívesen hallgattam, tetteit elfogulatlanul, csodálkozva szemléltem. Bár akkor mertem sok mindent nem voltam még ezer szögből függőségben mérlegelni csak később kellett rendesen. Most Angeli Évára gondolok, akit alig ismertem, mégis olyan mély benyomást hagyott, Ő a bolondságában is őszinte volt magához, mert Ő úgy érezte azt kell tenni úgy kell élni ahogy élt. Boldog nem nagyon volt, bár boldognak könnyű lenni ha akar valaki, az boldog lesz, de szomorú nem lehet akárki ahhoz minimum történni kell valaminek vagy bele kell születni. Ímé ember vagyok megfontolt és okos
Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt
Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelem szenvedély
Ki elhitte már eszméit néha-néha
Sok nyelvet ismert és mindenfelé
Sok tájon át utazgatott
Járt háborúban s látta a Gyalogság és Tüzérség harcait
Fejsebet kapott meglékelték míg kloroformtól részegen aludt
S a szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait
Mindezt tudom az újról s régiről amit ezekről így egy ember egymagában tudhat
És anélkül hogy feldúlna ma ez a közöttünk
S értünk zajló harc barátaim
Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját
     A Kaland s a Rend pörpatvarát
Ti akiknek a szája Isten szájához hasonló
E száj maga a rend
Legyetek elnézők ha minket összemértek
Azokkal akik ápolják és folytatják e rendet
Mi a kalandot kergetjük mindenfelé
Nem ellenetek harcolunk mi
Csak az óriási s furcsa birtokokra vágyunk
Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk
Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott szinek
Ezernyi súlytalan lebegő látomás
S ezekből kell valóságot teremtenünk
Fel akarjuk kutatni a jóság tájait hatalmas ország s minden hallgat ott
Ímé az idő is amit kergetni s visszacsalni éppen úgy lehet
Irgalmazzatok nekünk mi folyton a jövő s a végtelen határain
Harcolunk az emberek helyett
Irgalom tévedéseinkért a bűneinkért irgalom
Ímé megjő a nyár e perzselő vad három hónap
S mint a tavasz halott immár az ifjúságom
Az izzó Értelem évadja ez ó lángoló Nap
     S én vágyom
Lesem a formát édes és előkelő
Az értelem csábítgat véle hogy kövessem
Mint mágnes a vasat magához von ma engem
     Jön és a haja lebben
     Csodás vörösesszőke nő
Haja arany mi lenne más
Szép hosszantartó villanás
Vagy láng mely lobot vet kevélyen
A rózsán hogyha hervad épen
Nevessetek hát rajtam emberek
Mindenhol mind nevessetek de főképen ti itt
Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktekS nem hallgatnátok meg ha tán elmondanám ma néktek..Ó irgalmazzatok nekem[1]Azon bánkódom, hogy én már nem lehetek az életemben alapvetően semmi más, csak az ami vagyok. Nem lehetnék szántó-vető sem mert nem értek hozzá meg nem érzek elhivatottságot ebbe az irányba, úgy tessék-lássék meg nem is lehet csinálni. Kereskedő sem leszek mert biztos hamar csődbe jutnék és a helyi maffiába sem lépnék szolgálatba, mert a kialakult elveimmel nem tudnám összeegyeztetni. Talán ha tanultam volna éjt nappallá téve fiatal és idős koromban akkor most elégedett lennék de az sem biztos, hisz Éva testvérem szinte azt tette és mégsem fogta meg e földön az Isten lábát. Keresve keres az ember valami megfoghatatlan megtalálhatatlan dolgot a logika azt mondtatja nincs és mégis mindennek ellenére dacból is várja, hogy be kell következnie egyszer valaminek ami ellent mond a józan észnek a fizikai törvényszerűségeknek, az elvárásoknak. Bármennyire is elrendezett minden nem lehet, hogy előre még mi is segítsük e nagy rendszerességet még tökéletesebbé tenni. Lázadni szeretnék, lázítani szeretnék másokat hisz az angyalok is lázadhatnak a pokol fenekén meg minden előfordulhat. Nem tudom elfogadni ezt az előre elrendezettséget. Bár vágyom békés öregkorra, anyagi jólétre, szeretetre, megbecsülésre, lelki egyensúlyra, de ennyi mindent nem lehet megkapni, hisz ára egyik fele a másik beteljesülésének.

45 éves vagyok, korban túl éltem sok soha el nem múlót s mégis oly kicsinek alakíthatónak semmittevőnek, semmit elérőnek, lustának, önzőnek, kicsinyes dolgokat felnagyítónak, érzem magam, aki foggal-körömmel kapaszkodna egy szalma szálba ami legalább lenne hogy bele lehetne kapaszkodni.

Még megmaradt erdőkbe vágyom

Madarak szárnya alatt élni

Háztáji földecske lehetnék

Mit remélve turkál egy néni.

Majd elszegődöm jegenyének

Zúgni a vert tanyák fölött

Égről levert pacsirta-ének

Fürjsírás lesz a fű között.

Elmegyek szerszámokba nyélnek

Használjanak, szorítsanak

Ott legalább öklök közt élek

Szeret, ki vélem odacsap.[2]

Szeretnék szép lenni, de nagyon szép. Olyan szép lennék, hogy mindenütt mutogatnának, meg fényképeznék az arcom a nyakam a hátam meg a lábam nyomát is. Hajam hullámos vagy sima fehér és fekete volna mosolyom könnyeket csalna szűz lányok és éltes asszonyok szemébe. Így járnék a világban de biztos ki nem állhatnám a csúnyákat a piszkosoktól undorodnék és magam is megunnám előbb utóbb vigyorgó pofámat.

Szeretnék gazdag lenni és tiszta új autón járnék a boltba és mindenféle édességet végigkóstolnék csak valami jó drága kávét vennék ha nem is kívánnám, mindig 6 személyest főznék és gyulai kolbászt ennék ha nem is lennék éhes, a kerítést minden tavasszal átfestetném, a jó munkát jól megfizetném, a saját videómon saját gyilkosos filmjeimet nézegetném állandóan.

De biztos néha meg csinálni szeretnék valamit tiszta új kombinált fogóval fognék valamit ami a tiszta új csavarhúzóval csavargatnék és biztos meglátnák és kikacagnának és már nem is lennék talán rendes gazdag. Én szeretnék okos lenni, okosságom akarva akaratlan ott mutogatnám ahol éppen vagyok, mert ha nem tudnának valamit az emberek én egyből megmondanám és a tétovákat jó irányba taszítanám a buták helyett leckét írnék lépten nyomom tanácsokat adnék boldognak meg boldogtalannak. Kitalálnék olyat, amit más nem tud, feltalálnék egy csomó fel nem talált dolgot amit a hülye emberek elhajigálnának patinás útmutatásom kinevetnék, tanácsaimat értetlenül vitatnák, segítőkészségemet tolakodásnak vennék elbizonytalanodnék már semmit sem tennék, nem hinnék sem magamban sem az igazamban.

„Mindig valami ellen:

fehérben-feketék,

Szorít a világ engem

Feszítem én, az ék.”[3]

Nem félnék senkitől, mert az Isten megvéd, mert tudom Ő jóságos és egyformán vagyok kedves neki Én is meg a  gaz uzsorás aki kiszipolyozza a ráutaltakat.

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

segítnék kiabálni néked.

 Hogyha meg szántóvető lennél,

segítnék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném.

 Vagy inkább ekeszarvat fogva

szántanék én is a nyomodba,

a szikre figyelnék, hogy ottan

a vasat még mélyebbre nyomjam.

 Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,

én zavarnám a fele varjat.

S bármi efféle volna munkád,

velem azt soha meg nem unnád.  

Ha nevetnél, én is örülnék,

vacsora után melléd ülnék,

pipámat egy kicsit elkérnéd[4]

Persze az igazság az, hogy csak úgy teszek, mintha nem is lenne semmi fenntartásom és ez a kettősség már kétfele hasogat. Szomjan halok a forrás vize mellett;Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is a fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ. [5]Ha a legszentebb szó a szeretet, ha a legszentebb tett a kézzel fogható szeretet a ragaszkodás valakihez, valamihez valamiért érdekből, mint a kupec hogy én adok de elvárom te is add ide a jussom mi engem illet mert így fair máskülönben én is visszaveszem olyan mint egy üzlet. Nesze itt egy zsák krumpli de add nekem érte a kabátod, mind a ketten jól járunk. Kedves leszek hozzád, megsimogatlak, de akkor légy szíves cserébe mosolyogj rám, mert ha nem, akkor becsaptál és még egyszer így nem fogsz átvágni majd bolond leszek ott simogatni potyára. Levágom a hajam és megborotválkozom, de ha nem mondod, jajj de jól nézel ki legközelebb a fene kínlódik vele. Hát nem egy hülye üzlet az egész?Már jó vén vagyok, mert mindig szép emlékek után kutatok, ami ezelőtt sok évvel történt. Néha előbukkan egy gyermekkori emlék, ami szép volt, bár olyan alig maradt meg bennem. Ifjú koromból több, de olyan igazán szép, igazán kedves alig-alig van. Vagy elfeledtem őket, vagy csak olyan laposak voltak, amit a múló idő hamar elmosott magával. Nagyon sok mindenre emlékszem, de mind olyan, ami mindenkivel megtörténhetett, pedig annyira szerettem volna valami egyedi lenni. Talán akkor azt hittem az is vagyok, de így utólag sajnos be kell látnom, hogy az akkori próbálkozásaim nem igen jártak sikerrel. Pedig nem egy népszerű zenész, politikus, művész, fenegyerek szerettem volna lenni, csak az én kategóriámban egy ember de nem lettem, talán nem lehettem, talán nem akartam, s így megmaradtam az átlag, mert ez se volt törvényszerű, mert nem mertem lázadni, mert már akkor is elvárások rabja voltam, csak ez akartam lenni, amit elvártak tőlem, egy jó-rossz, lázadó-megalkuvó, szerény-nagyravágyó, összekuszált és túl későn eszmélő laikus ember. Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek
Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié[6]Mint mikor egy nagy gépben valami fontos kiakad a rendeltetési helyéről és a szerencsétlen fontos alkatrész kényszerűségében próbálja tenni dolgát, de nem úgy sikerül, nem úgy sikerülhet neki, mert a kallantyúi nem akkor kattannak oda, ahova kéne, s így más fontos részeket is ál-útra vezetnek, és a nagy komoly szerkezet össze-vissza kalimpál, azt sem lehet már tudni, mit csinál. Így vagyok valahogy. Egyik pillanatban ennek, másik pillanatban már másnak tudom magam, hol erős vagyok, mint valami vad ős, hol meg akár az áldozati bárány, értetlenül bégetek. Hol játszok és mégis úgy tűnik az az igaz, hol meg nagy komolyságom pajkos csínynek tűnik. Olyan nagy űr tátong bennem, amit nem tudok kitölteni semmivel. Talán, ha Anyám élne, és néha beszélhetnék Vele, ha szólna hozzám, ha megfeddne, vagy megdicsérne, vagy kapnék tőle mindig valami csecsebecsét, amit megbecsülhetnék.  „Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.”[7]Lehet nem is ez a hiányom.Lehet el kéne mennem valahova, jó messzire, jó sokáig, de hiszen semmi kedvem kimozdulni, még néhány napra is nehezemre esik. Hiába indulnék el, még ha felbatyuzva is, olyan hamar hazaérnék, és nem is érezném a távollét ízét.A szívem hajt, húz valamerre, valami után vágyok, keresem a helyem, teszem amit muszáj, beletörődve mindenbe, ami körülvesz és történik velem, rám nehezedik, átölel, betakar, és majd elfed a föld, és a válaszok megkérdezetlenül itt maradnak utánam eltékozolt életem nyomaként. Henye fiatalkor, igába vetetten..Merő tapintatból életem vesztettem..Más idő szállhatna..Szívet lángoltatva...Önmagamnak mondám..Jobb, ha sose látnak.Igérete híján magas boldogságnak..Soha meg ne állj már..Felségesen hátrálj[8]Ami tegnap történt, vagy sajnáljuk, hogy már elmúlt, vagy örülünk neki, hogy túl vagyunk rajta, vagy egészen másként csinálnánk, ha lehetne, de leginkább belenyugszunk, elfogadjuk, mert bennünk él. A holnapot szeretnénk irányítani, ahogy pillanatnyi gondolataink szerint jó lenne, de annyira változik minden, hogy úgy sem lenne az sem jó, mint ami elmúlt nem lehet visszacsinálni, úgy nem lehet a jövőt sem semmilyen irányba irányítani. „Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra. „[9]Talán tényleg születésünk percében úgy meg van határozva az egész életünk, hogy ha direkt ellene tennénk, már az is bele volt kalkulálva, vagy ha tespedünk a semmibe direkt, akkor meg az volt megszabva. Olyan alattomos dolog a szeretet. Ha van, biztos, hogy kevés, ha több van, még kevesebbnek tűnik, ha úgy látszik nincs is, talán rengeteg vesz körül. Olyan kicsi az ember. Úgy követne valaki példamutatót, de ha lenne ilyen, biztos, úgyse fogadnánk el, mert hibáit keresve úgyis találnánk és akkor már nem is kéne.Muszáj keresni valamit, muszáj lenne találni valamit, mert a sok miért? A sok meg nem magyarázott dolog miatt az ember csak maga marad magának legbelül, láthatatlan sebeit nyalogatva kínlódja megoldhatatlan, űrökkel teli mindennapjait.Mikor mondhatjuk, hogy most pont minden, vagy legalább a dolgok egy része rendben van? Mikor építettünk valamit, ami valameddig is megállná a helyét még saját, képmutató, önző énünk előtt is?Legfőbb értékékünk önös. Oly távol vagyunk egymástól, oly távol az egész család, és csak távolodunk, nincs egy hang, mely ránk szólna „megállj!” nem tartunk fontos dolgokat említésre méltónak, ha nem is értünk egyet vele, de elfogadjuk a nyugodt felszínt, és hogy a mélyben mi kavarog, már rá se gondolunk, azt mondjuk, nincs időnk, minden marhaságot töviről hegyire kielemezni, de hát eszünk ágában sincs, mikor pont most megy a tévében valami jó gyilkosos, vagy szerelmes film.Félünk a gondolatoktól, ha arra kerül a sor, inkább gyorsan csinálunk valamit. A vágyaimat is úgy szeretném szavakba foglalni, de olyan sok mindenre, olyan egy nagy valamire vágyom, hogy nem is tudom megfogalmazni, mert ha elkezdeném felaprózni, sorolni, már nem is az lenne, nem tűnne annak, amit valójában szeretnék. Csak olyan nagyon feszélyez, hogy állandóan visszafogottan kell viselkednem, állandóan pózolok, csak játszom magam mindig, mindenki előtt olyannak, amilyennek szerintem szeretne látni pont az, aki előttem áll. Úgy szeretek mindenkit, úgy örülök néha egész pillanatokig is, de én olyan nagyon hosszan tartó, minden felülmúló-feledtető boldogságra vágyom, és nem akarnék alkudni, nekem az kellene, vagy ez a pici, ami most megvan, és játszom, amit elvárnak, inkább tovább, mert ami van, végül is az megfogható.„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!A mindenséggel mérd magad!Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat. Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz, s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz. „[10]Érzem én jól, hogy amit itt írok, az csak néma szócséplés, hogy nem tudom, nem merem kifejezni magam jobban, szebben, hogy nem tudom leírni amit akarok, de ha csak saját megkönnyebbülésemre is irkálok, és az jólesik nekem, már az is valami. És olyan kevés valami van, hadd szaporítsam magamnak legalább egy kicsit. Vajon nekem mi van megírva a csillagomban, vajon békés öregkort érek-e meg, melyre mindenki vágyik, nagy, vad gondolatok, tettek, gonoszságok és jóságok teszik látványossá a második 45 évemet?Vásárosnamény, 1995. december 11.S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,

Fel nem röppen, - soha már![11]