Versek minden napra

Hallgasd a szelíd dalt szíveddel,

érted sír, s mert reméli: tetszhet.

Halk és könnyű, mint lehelet:

Moha fölött fut így a csermely.

 

Ismered a hangot (s szeretted?):

ragyogását már fátyolozta,

mint bánatos özvegy, de tiszta

büszkesége mit sem felejtett,

 

s ha őszi szelek hasogatják

nagy fátylát, libbentve mutatja

az ámult szemnek, hogy alatta

csillagként ragyog az igazság.

 

E hang, hogy újra rátaláltam,

azt mondja: életünk a jóság,

s minden gyűlölség és mohóság

nyomtalan elvész a halálban,

 

s mondja: a szív egyszerűsége

felett örök glória reszket,

s aranylakodalom a legszebb

s a győzelem-nélküli béke.

 

Szeresd: szerelem dala, szent hit,

makacs hit ez és nászi ének.

Hisz maga is gyógyul a lélek,

mikor egy másik lelket enyhít!

 

"Fáradozik" s "az Úrhoz óhajt",

haragtalan tűrés a gyásza,

s oly tündöklő a tanitása...

Hallgasd csak, óh hallgasd a jó dalt.

 Paul Verlaine (Szabó Lőrinc ford)

 

 

Talán az egyetlen terület, amit nem csak szeretek szinte gyermekkorom óta, egyfolytában, hanem értem, érzem is, szóval sajátomnak mondhatom: KÖLTÉSZET, A LEGJAVÁBÓL. elsősorban a magyar líra, aztán a francia. Persze legelőször mindenki, aki a költészet iránt fogékony, maga is belevág a vesírásba. Így történt ez velem is, 16 évesen, a melankólikus hajlamú teenager ült a füzete fölött és rágta a tollát...

 Lágy szellő leng a víz fölött - A parton egymagam ülök. - A Nap lassan beleesik a tóba - Merengve nézek e vörös korongra - Szomorú vagyok. Ó, miért nem dalol egy madár?.... igen, ez nem vall a jövő nagy költőjére.. Nem is lett belőlem költő SEM  Így hát ezt a verset is tehetségesebb nővérem folytatta, lett vidám kicsengése  És aki az ötleteket adta a szomorú vers pozitív kicsengéséhez, Ernő, aki később a legigazabb versbarát lett.Az Ő személyét szeretném kicsit megmutatni ezzel a levélbe ágyazott versgyűjteménnyel:  (ld. ARCHIV)

És most már valóban legyen minden napra egy vers.... 

 

 

 

A XIX. század költői

 

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.  

 

Petőfi Sándor (1847)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   

 

   

 

   

 

   

 

   

 

   

 

   

 

   

 

   

 

   

 

   

 

  

 

 

Oldal: Versek minden napra
"ÉHE A KENYÉRNEK, ÉHE A SZÓNAK, ÉHE A SZÉPNEK.." Oskó Anikó honlapja - © 2008 - 2025 - oskoaniko.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat